Ília Kincsei – kalandregény

A lombokat formázó vaskapu szelíd ívű kilincse ugyanúgy simult a tenyerébe, mint régen. Csendesen nyílt a régi kapuszárny. Lehet, könnyebb lett volna, ha zárva van, mert akkor vissza lehetett volna fordulni. Így viszont ott állt előtte a lépcsősor, melynek minden…

A Ména lassan sodorta hullámain tova sok megsárgult faleveleket, a part menti füzek és diók szélnek eresztettek útjára. A zsombékos most száraz volt, a patak kevés vizet hozott a hegyekből. A nádbugák között könnyen szaladt a nyúl. Szineril a tőréért…

A világos éjszakák vették el a tündenépektől és a törpenépektől az utolsó esélyt, hogy ne kelljen elrejtőzniük. Már nem volt hova mennünk. Ha nem lett volna összeomlás, a tündenép örökké bujdosna, hasonlóan más népekhez. Az ember idejében nem volt meg…

A régmúlt közel lett, rézszínű bőrén érezte. Abban az időben kezdődött, mikor a hegyeknek még más neve volt, a vízfolyások más mederben haladtak, és más nép lakta a partjait. Mikor a városok az égbe nyúltak, és végeláthatatlan sorokban mentek az…

Ahogy a keskeny tenyerébe fogta a pipafejet, kecses mozdulattal dőlt a szállásdomb falának, még a vállán lazán összehúzott bundában is nemes megjelenéssel, igazán elbűvölő volt. Cseri elnézte a kedvest, és nem állta meg szó nélkül. – Most már igazán önmagad…

- Érted a nyelvünket? – kérdezte Cseri a saját nyelvén. - Régebb óta beszélem, mint te! – vágott vissza a nemestünde

- Cseri, kérlek, ígérj meg valamit! – kezdte Szineril, nehezen előtörő szavakkal.

Nézte, ahogy Szineril leoldja a köpenyét, amit a bunda alatt is viselt, és elteríti a szőrmékből készült ágyon. Ritkán látta ilyen természetesnek, de mégis ennyire más lénynek ezt a férfit.

A kíséret kinyitotta a szán ajtaját. A jelenlevők idegesek lettek attól, hogy nem a megszokott látvány fogadta őket. Az íjászok cseltől tartva lövésre készen vártak. Szineril, maga sem értette, miért, feszült lett.

- Nos - kezdte nagyon vontatottan Ilana -, történt egy nagyon kellemetlen esemény az országomban.